Az ördög nem alszik

"Jel 7.1
Ezután négy angyalt láttam, a föld négy sarkán álltak. Feltartóztatták a föld négy szelét, hogy ne fújjanak a földön, sem a tengeren, sem semmiféle fán. 7.2
Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona. 12.2
Áldott állapotban volt, gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozott. 12.3
Most egy másik jel tűnt fel az égen: egy nagy vörös sárkány, hét feje volt és tíz szarva, s mindegyik fején korona. 12.4
Farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát, és a földre szórta. Ekkor a sárkány odaállt a szülő asszony elé, hogy mihelyt megszül, elnyelje gyermekét. 12.5
Fiút szült, fiúgyermeket, aki majd vaspálcával kormányozza mind a nemzeteket. Gyermekét elragadták Istenhez és az ő trónjához. 12.6
Az asszony a pusztába menekült, ahol az Isten helyet készített számára, hogy ott éljen ezerkétszázhatvan napig. 12.7
Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, 12.8
de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben. 12.9
Amikor eltelik az ezer esztendő, a sátán kiszabadul börtönéből, 20.8
és útra kel, hogy a föld négy sarkán félrevezesse a népeket, Gógot és Magógot, és harcra toborozza őket. Számuk annyi, mint a tenger fövenye. 20.9
A sátánt, aki félrevezette őket, kénköves, tüzes tóba vetették - itt fog gyötrődni a vadállattal és a hamis prófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké. 20.11
Akkor hatalmas ragyogó trónt láttam, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől menekült a föld s az ég, de nem maradt számukra hely. 20.12
Tanúsítom mindenki előtt, aki ennek a könyvnek prófétai szavait hallja: Aki ehhez hozzáad, azt Isten azokkal a csapásokkal sújtja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben. 22.19
S ha valaki elvesz ennek a prófétai könyvnek szavaiból, Isten megvonja tőle a jogot az élet fájához és a szent városhoz, amelyek ebben a könyvben meg vannak írva. 22.20
Aki mindezt tanúsítja, az mondja: "Igen, hamarosan eljövök. Amen." Jöjj el, Uram Jézus! 22.21
Urunk, Jézus kegyelme legyen minden szenttel! Amen."

A kápolna végében valaki összecsapta a tenyerét. A jelenlévők mind összerezdültek, majd hátrafordultak. Magas, szőke hajú férfi állt a két padsor között, egyenruhában. Vállán ezredesi rangjelzés. Arcán letörölhetetlennek tűnő mosoly. Szemei a beszédét épp befejező papra szegeződtek.
- Csodás beszéd volt, Hans atya! Komor ugyan, de megindító.
- Kratzer ezredes! Micsoda meglepetés. Nem is tudtam, hogy ön hívő.
- Atyám, nem is gondolná, milyen sok időmet szentelem a Teremtőnek!
Az egyenruhás férfi lassú léptekkel az oltár felé indult.
- Nos, ezt örömmel hallom, Kratzer ezredes. Megtisztelne minket a jelenlétével a mise végéig?
- Időm lenne rá, de nem járok misére, atyám. Soha nem hittem, hogy a Teremtőt egy templomban találom meg.
- Megkérdezhetem, hogy mi célból látogatta meg kápolnámat?
- Bizonyára mind hallották, hogy előző éjszaka támadás érte a bázisunkat. Több katonám veszett oda azon az estén, de a támadók közül is sokan megsérültek.
- Igazán sajnálom, ezredes úr, de nem igazán...
- Nem kért öntől segítséget néhány személy az éjszaka folyamán?
- Senki nem járt itt az éjszaka, ezredes úr. Én nem segítek árulókat.
- Nem is feltételeztem, hogy segítené az árulókat, atyám. Biztosra veszem, hogy ez legmerészebb álmait is felülmúlja. Ezek csupán rutin kérdések.
- Megértem, uram - mondta a pap, és nyelt egyet.
- Hogy is van? Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, úgy ítéltettek és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Jól mondom, atyám?
- Igen, ezredes úr. Máté 7/1.
- Van, ami még idevág. Zsolt 145, 18 és 19. Elmondaná, atyám?
- Az igaznak elméje meggondolja, mit szóljon; az istenteleneknek pedig szája ontja a gonoszt.
Messze van az Úr az istentelenektől; az igazaknak pedig könyörgését meghallgatja.
- Ez az oka annak, hogy elbuknak az árulók, atyám. Ezért érdemlik meg a halált. Az Úr nem velük van. Egyet ért velem?
- Igen, ezredes úr - bólintott a pap, majd letörölte az izzadtságot a homlokáról.
- Helyes, atyám - nyalta meg a szája szélét. - Ugyanis az éjszaka megtaláltuk a támadókat. Egy eldugott raktárépületben bujkáltak azokkal együtt, akiket kimentettek. Tudja, mi történt velük?
- Nem, uram.
- Kivégezték őket a helyszínen. Helyénvalónak érzi ezt?
- Nos, ezredes úr, én nem...
- Ne szabadkozzon, atyám. Nem várhatom el, hogy válaszoljon erre a kérdésre. Inkább ezt magyarázza meg nekem - mondta a katona, majd dobásra lendítette a kezét. Kártyalapok hullottak szanaszét a kápolna padlóján. Az egyik pont a pap lába elé esett. Egy alak volt rajta, akit egy kígyó fon körbe. Fején szarvak, jobb kezében pentagram, a balban tűz. A lábainál egy bilincsbe vert ember.
- Astaroth - súgta az atya.
- Nem csak ezt találtuk, de feltételezem, nem lepődik meg. Azt hiszem, túlzottan merészek az álmai. Tudja, Hans atya, mit mond az Úr a kuruzslásról?
- Igen, uram - bólintott a pap lassan és tett egy lépést hátra.
- Elmondaná nekem? Félek, nem lennék elég pontos.
- Ne menjetek ígézőkhöz, és a jövendőmondókat ne tudakozzátok, hogy magatokat azokkal megfertőztessétek.
- Én vagyok az Úr, a ti Istenetek - fejezte be a katona, majd egyetlen mozdulattal a pap elé lépett. Az utolsó, amit Hans atya még életében látott, a saját dobogó szíve volt. Aztán elszabadult a pokol. Az Úr békés nyája üvöltve, egymást taposva igyekezett ki a templomból. Kratzer ezredes csak nézett utánuk, hallgatta a géppuskák kerepelésén átszűrődő sikolyok dallamát. A hirtelen beköszöntő csendet egy véráztatta férfi kiáltozása törte meg.
- Eltűnt a Nap! Egy lyuk van a Nap helyén! Istenem, segíts!
- Rá már ne várj - mondta az ezredes, majd felemelte a grabancánál fogva. - Nemsoká nem a Nap miatt fogsz aggódni. Most pedig, ha megbocsátasz, mennem kell. Négy idióta vár rám, akik azt hiszik, csak azért, mert rájuk tetováltak valamit, nekik már mindent szabad.
Tompa roppanás, majd egy félbetört ember hull a templom padlójára. Két lépés hangja, majd hosszú csend.

Mielőtt az apokalipszis (Ivan bejegyzése)

Lassan valóban minden eltűnik. Alig emlékszem a két fiam arcára, a feleségemre, sem a legjobb barátomra, szeretőmre, mintha nem számítana, és talán már nem is számít. Nagyon kevés dolog számít igazán. Lassan leválik rólam minden emberi, de a keret változatlan. Valami nem tud elmúlni. Én vagyok, még mindig én vagyok, a lenyúzott bőrön, a tetoválásokon, a lefoszló húson is túl, az a valami, ami még megmaradt. Annyiszor szedtem szét magam, s raktam újra össze, hogy attól féltem, egy napon már szétcsúszva maradok, mégsem így történt.
Pedig nap, mint nap csúszok szét újra, a megszokott törvény és határ leomlik körülöttem.
Nincsen isten, már tudom. Maga mögött hagyta teremtményeit. Elment vagy menekült, lehet, hogy meghalt. Kiszállt a körforgásból, kilépett a lázadó úton. Minden angyal bűnbánatot tart miatta, az elhagyott árvák, a végtelen út zarándokai, most vérükkel hiába vezekelnek. Minden pusztul, minden sír. Ezt láttam, a saját szememmel. Én már láttam mindent.
Láttam, hogy miért bíznak hiába százmilliók az ő kegyelmében, tudom, hogy senki sem hallgatja meg az imákat. Láttam az üres trónt, az elhagyott, halódó, végtelen mennyei mezőket és az ő hiánya miatt gyötrődő, szenvedő lényeit. Bele akartam pusztulni ott és akkor, velük együtt, de hiába vertem üres trónusának márványkövébe a fejem. Ezek után már valóban nem maradt semmi, amiben megbízhatok, amihez köthetem magam és a szerteszét rohanó gondolatokat. A barátok becsapnak, az igazság nem létezik, isten pedig nincs sehol. Magamra maradtam, vesztett hitemmel, a testem roncsával, a lelkem örökké álmodó nyughatatlanságával. Ahogyan a válaszok formálódnak, ahogyan egyre több nyílik fel a világból, egyre inkább érzem, hogy semmit sem tudok, semmit sem értek. Sodor a sors, én pedig billegek a világok között, pengeélen egyensúlyozva.

„Itt van a helye a bölcsességnek! Akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát, mert egy embernek a száma az. Az ő száma pedig hatszázhatvanhat.”

Astaroth megindította a támadást ellenünk, hogy visszakényszerítsen a börtönünkbe. Oroszország és Kína hadban áll, a világ lábujjhegyen jár. Moszkva fele romokban. Nyilvánvalóan nem kínai bomba csapódott bele. Az egész nem sokkal korábban kezdődött.

Málkút követőinek a terve - miszerint egy, a Moszkva egyik negyedét ellátó vízvezetékrendszerbe juttatott vírussal minél több embert felébresztenek - sikerrel járt. Moszkva dél-délnyugati részén összeomlott az illúzió. Makarov álomvilágának egy része teljesen átcsúszott Moszkvába, és körbe a horizonton Metropolisz felhőkarcolói magasodtak. Az egész területet lezárták, az ott lakókat - legalábbis akik megmaradtak - vagy elhurcolták vagy lemészárolták. Ezzel párhuzamosan Oroszország, egy mondva csinált határsértés miatt taktikai atombombát dobott egy kínai haditámaszpontra.
A vírus négy embert juttatott felébredés közeli állapotba. Egyiküket mi löktük át az utolsó holtponton. Akkor villant az atombomba. A Felébredett elment, mi meg ott álltunk egy ház harmadik emeletén, a lökéshullám pedig egyre közelebb ért. Mondanom sem kell, hogy ránk dőlt az épület. A következmény: Kirillel, a zugorvosunkkal, törött bordákkal és végtagokkal átkerültünk Metropoliszba.

Némi étel, és ital beszerzése után arra jutottunk, hogy most a számunkra legbiztonságosabb hely Málkút fellegvára. Odaérve kiderült, hogy a követői meglehetősen gyors tempóban kipakolták a termeket és távoztak. Néhány megmaradt jegyzetből sejtjük, hogy nagyobb katonai silókba mehettek.
Később az általam nyitott ablakokon keresztül szétnéztünk, mi a helyzet odaát. Szemrevételeztük Moszkvát, Párizst, Rio de Janeirót és Litvániát. A fokozott hadiállapoton kívül semmi rendkívülit nem tapasztaltunk. Egyetlen problémánk akadt, amikor Kairóba akartam ablakot nyitni. Valami nagyon félresikerült, és Kairó helyett egy razid szemén át láttuk a Poklot. Nem sokkal később személyesen jelent meg a templomban, és kis híján letépte az arcom. Szerencsére Volja sorozata hamarabb tüntette el a fejét. Már a harmadik hasonló eset. Szerintem ezek azt hiszik, kontár vagyok.

Mikor végre eldöntöttük, hogy ellátogatunk Tiferet fellegvárába, megjelent a Kislány. Alig maradt belőle valami: valaki - valószínűleg Astaroth - teljesen megnyúzta, néhol még az izmokat is letépte róla. A hasán tenyérnyi lyuk tátongott, a szemeit kitépték. Iszonyatos erővel rámarkolt a vállamra, aztán minden felizzott körülöttünk. Mire vége lett, csak négyen maradtunk a szobában. Kiril és a Kislány helyén csak egy kupac hamu maradt.
Kirillel együtt az Ember Gyermeke is eltávozott. Utóbbi, attól tartok, véglegesen.
Most pedig itt állunk Tiferet fellegvárában, és rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, hogy miért.

Az eddigi történések - egészen Kozlov óta - csak egyre jobban összezavartak. Az elmúlt hónapokban már azt sem tudtam, ki vagyok. Nem mondom, hogy semmit nem tanultam belőlük, csak eddig nem tudtam, mit is kezdhetnék azzal, amim van.
Jó lenne már végre a saját lábunkra állni, és valami olyasmibe belekezdeni, amit nem egy felsőbb hatalom diktál. Elérkezettnek látom az időt arra, hogy végre megpróbáljunk magunk hatást gyakorlolni a történésekre, hogy ne azért keressünk fel valaki, hogy megmondja, mit csináljunk.
Hogy végre legyünk valakik.

Vissza Moszkvába

[Marvin/Volja beszámolója, eredetileg az ld50-re]

Elkapott a közléskényszer, úgyhogy rövid beszámoló legutóbbi Kult szessününkről: semmi égrengető esemény nem történt, mindenesetre tanulságos alulnézeti kép arról, hogy a több világot és inkarnációt megjárt beavatottak sem vesznek feltétlenül minden kanyart csuklóból, hogy ezzel a szép képpel éljek, még akkor sem, ha a lét hátrahagyottnak vélt, piti tötymörgéseiről van szó.

Hosszú és itt nem taglalt utunk végén 2 év kieséssel tértünk vissza Moszkvába 2004 októberében, miután spontán (?) módon kilökődtünk Malkuth (az emberiség felszabadításán munkálkodó renegát Arkhón) metropolisi fellegvárából. A tanulmányút után szembesültünk azzal, hogy hiába kezdő okkult tudományunk és első lépéseink a megvilágosodás felé, ha gyakorlatilag egy szál büdös göncben tartózkodunk egykori életünk helyszínén, ráadásul elég riasztó külsővel. Cserealapunk egy biciklitárolóból lenyúlt pár üveg befőtt és vodka lett, ezzel sikeresen bizniszeltem (mint Volja, egykori biztonsági konzultáns) egy kocsma előtt 1 darab öngyújtót egy arra járóval, úgyhogy még tüzet is tudtunk gyújtani Mihail (kabbalista numerológus) régi templomában a pusztulatban, hogy ne fagyjunk meg. A raklapok és éghető rongyok vészesen fogytak, pénzünk nulla, kajánk pedig annyi sem, tehát némi ingyenkonyha és a MekDönci mögötti kukázás kellett ahhoz, hogy beszerezzünk egy kicsit, továbbá megtudjuk a disztingvált közönségtől, hogy Oleg Deripaska (oligarcha, régi szponzorunk) és Putyin elnök (álruhás lictor, az előbbi főnöke) köszönik, jól vannak. Régi kontakjainkat és családunkat, már akinek volt, sejtett üldözőink miatt inkább hanyagoltuk, némi kezdő kápé beszerzéséhez meg kaput nyitottunk Mihail nagy nehezen megtisztított szentélyéből Iván, a régen húsipari szolgáltatóként működő szakember egyik volt ügyfeléhez. (A rítushoz ismerni kell a helyet.) A kapu hibátlanul megnyílt a puccos manágerkéró közepébe, a rablás sikerült, úgyhogy most elég viccesen festünk: széttetovált fejű, félig nyúzott állatok talpig Hugo Boss öltönyben, hónuk alatt plazmatévével, útban a zaci felé.

Idegen otthon: Moszkva

Moszkva. A nyüzsgő főváros. Milliárdos cégtulajdonosok, korrupt politikusok, gátlástalan újgazdagok, és a nincstelen csőcselék - a tehetetlen többség - hazája. Oroszország rendületlenül dobogó szíve. Nem vagy többé az otthonunk. Elhagytál minket és mi is elhagytunk téged.
Itt állunk... Hol is? Egy megfoghatatlan mezsgyén, a valóság és a hazugság között. Emberek rohannak fel, s alá az utcákon. Élik a kis életüket. Bevásárolnak, dolgoznak, utaznak, szórakoznak. Férjek mennek haza családjukhoz, és csókolják, vagy verik meg az asszonyt. Gyerekek járnak iskolába, majd görnyednek az íróasztaluk fölé a házi feladatot körmölve. Csövesek foglalják el a helyüket a metró lejáratánál, hogy a napi betevőt összekoldulják. Aktatáskás ügynökök rohannak a tőzsdére, nehogy lecsússzanak valami nagy üzletről. Munkások lépnek be hajnalban a sarki közértbe a megszokott indító felesért, közben - talán - megszánnak egy csövest néhány kopejkával. Turisták indulnak városnézésre, nagy mosollyal az arcukon, és fényképeznek mindent, amit érdekesnek találnak. Fiatalok szélednek szét szórakozóhelyet keresve, és mulatják át az éjszakát. Drogos kurvák szállnak be limuzinokba, milliókat érő öltönyöket viselő férfiak mellé, hogy aztán elviseljék a megaláztatást a következő adag anyagért. Egyre megy, mit csinálnak, ugyanannak a vak tömegnek a részei.
Bármelyikük is néz ránk, egy ijesztő, agyontetovált alakot lát. Talán szektásnak hisznek minket, vagy egyszerűen csak őrültnek. Mindegy. Nekünk ugyanúgy nem számít a véleményük. Ha mi nézünk azokba a homályos szemekbe, csak szerencsétleneket látunk, akik nem akarnak, vagy nem mernek rápillantani a körülöttük lévő valódi világra. Egyszerűen csak elsuhannak a részletek felett, hogy nyugodtan élhessék tovább megszokott kis életüket. Fogalmuk sincs arról, hogy emberek százait, talán ezreit hurcolják el innen nap, mint nap valahova máshova, hogy aztán emberkísérletek, rituálék, vagy más szörnyűségek áldozatai legyenek. Még csak nem is sejtik, hogy mi folyik valójában a világ eseményeinek hátterében, és hogy kik is mozgatják a szálakat. Teljesen vakok, mint mi voltunk. Nem tudják, mi lehetne belőlük, ha kinyitnák a szemüket. A legtöbbjük talán sosem tapasztalja meg.
Ők nem azt a Moszkvát látják, mint amit mi. Nem ugyanabban a városban élnek. Kívülállók lettünk.
Mostmár véglegesen.

Slow Moscow

Slow Moscow from Andrey Stvolinsky on Vimeo.

Malkuth keresése (Ivan bejegyzése)

Lassan szétnyílik a fátyol. Lassan megértem, mi történik körülöttem és bennem. Fekszem valahol a világ végén, a nemlét peremén, de már ez sem számít egyáltalán. Eljutottam egy pontra, ahonnan már nincs hová mennem, vagy megértek mindent vagy elpusztulok. Bíbor és arany vibrál a szemem előtt a hajnali derengésben. Elképzelem a keresztre feszített napot. Küzdelme torkon szorítja a látható világot, ragyogó, izzó testéből vércseppek hullanak. Minden csepp sebet nyit a föld bőrén. A mozdulatlan és passzív agyag rettenetes fájdalma felsír az egekig. A fájdalom ott reszket minden kis porszemben. Érzem a testem alatt, a földben feszülő erek forró lüktetését. Gyengéden megérintem a felszín rideg barázdáit, eltemetem ujjaimat lágyan ölelő, sötét ölében. Elvakít egy emlék, a születés kínja.
Egyszer, nagyon régen történt, amikor még nem volt isten, s nem választotta szét az eget és a földet, amikor még nem volt fény és nem volt anyag, amikor még nem volt semmi. Az első gondolat ekkor született meg. Az első gondolat, az a valami, ami nem volt sem anyag sem isten, a semmi örök nyugalmába lehelte a változást. Hirtelen minden mozgásnak indult, alakult és formát öltött. A végtelennek tűnő semmi örök és néma mozdulatlanságából szempillantás alatt anyag és élet született. A gondolat világot teremtett. Minden ott volt már ebben az első, teremtő gondolatban, a születés, a növekedés, a fejlődés és a pusztulás körforgása, az idő paradoxona. Elkezdődött a hatások és ellenhatások örök küzdelme, létrejöttek az ellentétek, és párokba rendeződtek. Ott voltam én is, ahogyan ott voltunk mind. Nem ismertük még a test fájdalmát és gyönyörét, lassan formálódtunk és növekedtünk. Mélyen, nagyon mélyen megmaradt bennünk valami, ami ma és mindörökké a fényhez, az élethez és a gondolathoz köt bennünket. Magunkban őrizzük a teremtő akarat csíráját. Ebben az egyben teljesen biztos vagyok.
A dermedt idő szívében reszkető szikra vagyok, az elmúlás magányát feltépő fény, a halott magvakba zárt életek idézője, szellem és anyag közt félúton megrekedt zarándok. Letépem magamról a rám rakódott kosz és fájdalom rétegeit. Már bőröm sincsen. Együtt szakadt a múlttal. Azt hittem, elveszem a sötétben, s önmagam nélkül semmi leszek. Közben pedig felnyílt a valóság burka, és kiáradt belőle a kíméletlenül ragyogó élet. Nem bánom. Lomha kísértetszárnyak ölelnek a bágyadt alkony utolsó perceiben. Már nem kapaszkodok a pillanat ingatag trapézába. Hagyom, hogy lehulljak.