Vissza Moszkvába

[Marvin/Volja beszámolója, eredetileg az ld50-re]

Elkapott a közléskényszer, úgyhogy rövid beszámoló legutóbbi Kult szessününkről: semmi égrengető esemény nem történt, mindenesetre tanulságos alulnézeti kép arról, hogy a több világot és inkarnációt megjárt beavatottak sem vesznek feltétlenül minden kanyart csuklóból, hogy ezzel a szép képpel éljek, még akkor sem, ha a lét hátrahagyottnak vélt, piti tötymörgéseiről van szó.

Hosszú és itt nem taglalt utunk végén 2 év kieséssel tértünk vissza Moszkvába 2004 októberében, miután spontán (?) módon kilökődtünk Malkuth (az emberiség felszabadításán munkálkodó renegát Arkhón) metropolisi fellegvárából. A tanulmányút után szembesültünk azzal, hogy hiába kezdő okkult tudományunk és első lépéseink a megvilágosodás felé, ha gyakorlatilag egy szál büdös göncben tartózkodunk egykori életünk helyszínén, ráadásul elég riasztó külsővel. Cserealapunk egy biciklitárolóból lenyúlt pár üveg befőtt és vodka lett, ezzel sikeresen bizniszeltem (mint Volja, egykori biztonsági konzultáns) egy kocsma előtt 1 darab öngyújtót egy arra járóval, úgyhogy még tüzet is tudtunk gyújtani Mihail (kabbalista numerológus) régi templomában a pusztulatban, hogy ne fagyjunk meg. A raklapok és éghető rongyok vészesen fogytak, pénzünk nulla, kajánk pedig annyi sem, tehát némi ingyenkonyha és a MekDönci mögötti kukázás kellett ahhoz, hogy beszerezzünk egy kicsit, továbbá megtudjuk a disztingvált közönségtől, hogy Oleg Deripaska (oligarcha, régi szponzorunk) és Putyin elnök (álruhás lictor, az előbbi főnöke) köszönik, jól vannak. Régi kontakjainkat és családunkat, már akinek volt, sejtett üldözőink miatt inkább hanyagoltuk, némi kezdő kápé beszerzéséhez meg kaput nyitottunk Mihail nagy nehezen megtisztított szentélyéből Iván, a régen húsipari szolgáltatóként működő szakember egyik volt ügyfeléhez. (A rítushoz ismerni kell a helyet.) A kapu hibátlanul megnyílt a puccos manágerkéró közepébe, a rablás sikerült, úgyhogy most elég viccesen festünk: széttetovált fejű, félig nyúzott állatok talpig Hugo Boss öltönyben, hónuk alatt plazmatévével, útban a zaci felé.

Idegen otthon: Moszkva

Moszkva. A nyüzsgő főváros. Milliárdos cégtulajdonosok, korrupt politikusok, gátlástalan újgazdagok, és a nincstelen csőcselék - a tehetetlen többség - hazája. Oroszország rendületlenül dobogó szíve. Nem vagy többé az otthonunk. Elhagytál minket és mi is elhagytunk téged.
Itt állunk... Hol is? Egy megfoghatatlan mezsgyén, a valóság és a hazugság között. Emberek rohannak fel, s alá az utcákon. Élik a kis életüket. Bevásárolnak, dolgoznak, utaznak, szórakoznak. Férjek mennek haza családjukhoz, és csókolják, vagy verik meg az asszonyt. Gyerekek járnak iskolába, majd görnyednek az íróasztaluk fölé a házi feladatot körmölve. Csövesek foglalják el a helyüket a metró lejáratánál, hogy a napi betevőt összekoldulják. Aktatáskás ügynökök rohannak a tőzsdére, nehogy lecsússzanak valami nagy üzletről. Munkások lépnek be hajnalban a sarki közértbe a megszokott indító felesért, közben - talán - megszánnak egy csövest néhány kopejkával. Turisták indulnak városnézésre, nagy mosollyal az arcukon, és fényképeznek mindent, amit érdekesnek találnak. Fiatalok szélednek szét szórakozóhelyet keresve, és mulatják át az éjszakát. Drogos kurvák szállnak be limuzinokba, milliókat érő öltönyöket viselő férfiak mellé, hogy aztán elviseljék a megaláztatást a következő adag anyagért. Egyre megy, mit csinálnak, ugyanannak a vak tömegnek a részei.
Bármelyikük is néz ránk, egy ijesztő, agyontetovált alakot lát. Talán szektásnak hisznek minket, vagy egyszerűen csak őrültnek. Mindegy. Nekünk ugyanúgy nem számít a véleményük. Ha mi nézünk azokba a homályos szemekbe, csak szerencsétleneket látunk, akik nem akarnak, vagy nem mernek rápillantani a körülöttük lévő valódi világra. Egyszerűen csak elsuhannak a részletek felett, hogy nyugodtan élhessék tovább megszokott kis életüket. Fogalmuk sincs arról, hogy emberek százait, talán ezreit hurcolják el innen nap, mint nap valahova máshova, hogy aztán emberkísérletek, rituálék, vagy más szörnyűségek áldozatai legyenek. Még csak nem is sejtik, hogy mi folyik valójában a világ eseményeinek hátterében, és hogy kik is mozgatják a szálakat. Teljesen vakok, mint mi voltunk. Nem tudják, mi lehetne belőlük, ha kinyitnák a szemüket. A legtöbbjük talán sosem tapasztalja meg.
Ők nem azt a Moszkvát látják, mint amit mi. Nem ugyanabban a városban élnek. Kívülállók lettünk.
Mostmár véglegesen.

Slow Moscow

Slow Moscow from Andrey Stvolinsky on Vimeo.

Malkuth keresése (Ivan bejegyzése)

Lassan szétnyílik a fátyol. Lassan megértem, mi történik körülöttem és bennem. Fekszem valahol a világ végén, a nemlét peremén, de már ez sem számít egyáltalán. Eljutottam egy pontra, ahonnan már nincs hová mennem, vagy megértek mindent vagy elpusztulok. Bíbor és arany vibrál a szemem előtt a hajnali derengésben. Elképzelem a keresztre feszített napot. Küzdelme torkon szorítja a látható világot, ragyogó, izzó testéből vércseppek hullanak. Minden csepp sebet nyit a föld bőrén. A mozdulatlan és passzív agyag rettenetes fájdalma felsír az egekig. A fájdalom ott reszket minden kis porszemben. Érzem a testem alatt, a földben feszülő erek forró lüktetését. Gyengéden megérintem a felszín rideg barázdáit, eltemetem ujjaimat lágyan ölelő, sötét ölében. Elvakít egy emlék, a születés kínja.
Egyszer, nagyon régen történt, amikor még nem volt isten, s nem választotta szét az eget és a földet, amikor még nem volt fény és nem volt anyag, amikor még nem volt semmi. Az első gondolat ekkor született meg. Az első gondolat, az a valami, ami nem volt sem anyag sem isten, a semmi örök nyugalmába lehelte a változást. Hirtelen minden mozgásnak indult, alakult és formát öltött. A végtelennek tűnő semmi örök és néma mozdulatlanságából szempillantás alatt anyag és élet született. A gondolat világot teremtett. Minden ott volt már ebben az első, teremtő gondolatban, a születés, a növekedés, a fejlődés és a pusztulás körforgása, az idő paradoxona. Elkezdődött a hatások és ellenhatások örök küzdelme, létrejöttek az ellentétek, és párokba rendeződtek. Ott voltam én is, ahogyan ott voltunk mind. Nem ismertük még a test fájdalmát és gyönyörét, lassan formálódtunk és növekedtünk. Mélyen, nagyon mélyen megmaradt bennünk valami, ami ma és mindörökké a fényhez, az élethez és a gondolathoz köt bennünket. Magunkban őrizzük a teremtő akarat csíráját. Ebben az egyben teljesen biztos vagyok.
A dermedt idő szívében reszkető szikra vagyok, az elmúlás magányát feltépő fény, a halott magvakba zárt életek idézője, szellem és anyag közt félúton megrekedt zarándok. Letépem magamról a rám rakódott kosz és fájdalom rétegeit. Már bőröm sincsen. Együtt szakadt a múlttal. Azt hittem, elveszem a sötétben, s önmagam nélkül semmi leszek. Közben pedig felnyílt a valóság burka, és kiáradt belőle a kíméletlenül ragyogó élet. Nem bánom. Lomha kísértetszárnyak ölelnek a bágyadt alkony utolsó perceiben. Már nem kapaszkodok a pillanat ingatag trapézába. Hagyom, hogy lehulljak.

Mikhail Brodskij naplója - Metropolisz

Dátum: nincs.
Hely: Málkút, Metropolisz.

Sok idő telt el azóta, hogy bármiféle naplóbejegyzést írtam volna. Ez alatt túl sok minden történt, minthogy mindent le lehessen jegyezni. Azért próbálok valami összegzést lekörmölni.

1. bejegyzés

Az már végképp történelem, hogy Deripaska segítségével megpróbáltunk bekukkantani a színfalak mögé. Mi folyik a világban? Kik irányítják? Miért teszik ezt egyáltalán?
Befolyásos embereket küldtünk Pokolra az ügyünkért, olyan dolgokba ütöttük bele az orrunkat, amibe nem kellett volna, és ezzel csak egy valamit értünk el: csúnyán felültettek minket. Putyin - akiről idő közben kiderült, hogy semmi emberi nincs benne, s hogy egy a börtönőreink közül - megfenyítette Deripaskát és minket is óva intett a további nyomozástól. Demonstrációképpen megölette Faradayt. Megpróbáltunk egy ideig háttérbe húzódni, de a sors vagy akármi más, aminek elég hatalma van hozzá, előszedett minket. Megint.
Az életünket véglegesen felforgató fordulat egy szőke, kefebajszú férfi személyében ért el minket. A fickó az a fajta, akit ha meglátsz, beléd fagy a szar. Azt hiszem, egy Halálangyal szemébe is keményebben néznék, mint az övébe. Természetesen a tetoválásaink érdekelték. Átvitt minket a Pokolba, ahol némi jelentéktelen közjáték után megnyúzott minket. Az ő szavaival élve, négy csinos kis kezeslábast csinált a bőrünkből, a tetoválás mintája pedig megjelent azon a területen, amit eddig bőr fedett.
A Pokolból a kislány mentett ki minket. Azóta Metropoliszban kóborlunk. Vaja befejezte a tetoválás készítésének szertartását. Az ő tanácsára elkezdtük keresni Tükörvárost, hogy megtalálhassuk Málkútot.

2. bejegyzés

Amikor láttam kivérezni dühöngő másomat Tükörvárosban, rádöbbentem, hogy az erőszak nem vezet sehová. Akár én is fekhettem volna ott, átvágott torokkal. Én is válhattam volna dühöngő őrültté, és a mai napig sincs semmi, ami elválaszthat ettől, az akaraterőt leszámítva. Tudatosabbá kell válnom, meg kell tisztítanom az elmémet. Változnom kell. Amennyire csak képes vagyok rá. Érzem, tudom, hogy ennél több vagyok. Ó, drága Nadjám! Sajnálom, de egyre értelmetlenebbnek látom, hogy bosszút vegyek a gyilkosodon. Nem az ő halála számít nekem. Már nem. Sokkal fontosabb a te léted számomra. Az utóbbi időben sokat gondolok rád. Újra veled akarok lenni. Teljesen mindegy hogyan, csak veled legyek. Kívánlak. Akarlak! Nem számít, mi történt veled azóta. Semmin nem változtat. Most még nem mehetek érted. Egyelőre túl gyenge vagyok hozzá. Egyszer kiszabadítalak onnan, ahol vagy, és minden újra a régi lesz. Meg foglak keresni. A halál nem állhat közénk. Nem engedem! Újra az enyém leszel!

Aggasztanak a tüneteim. Nem rémlik, hogy valaha merevedésem lett volna attól a fantáziától, hogy hozzáérek egy halott száraz, foszladozó bőréhez. Rendben van, hogy Faraday sok sikert kívánt a nemi életemhez, de ez nem csak ennyi. Tényleg megkívántam a halott menyasszonyomat. Igazán akarom őt. Azt hiszem, ideje eltüntetni ezt az izét magamból. Bármennyire is hiányzik Nadja, bármennyire is szimpatikus a vágyaimnak a tény, hogy már halott, a tudatom mást mond. És ez számít. Valamit tennem kell.

3. bejegyzés

Amíg Deripaska szárnyai alatt tevékenykedtünk, többször megjelent nekünk valaki. Én voltam az, csak jóval később. Sokkal közelebb az Ébredéshez. Teljesen áttetsző voltam, mint valami szellem. Az ujjaimon egy fénylő golyót táncoltattam.
Tükörvárosban - talán a közepén lehetett, ha van egyáltalán neki olyan - találtunk egy gépezetet. Fogaskerekek, tengelyek és más alkatrészek milliói mozogtak, folyamatosan változtatva helyüket, egy törhetetlennek látszó üveggömbbe zárva. A szerkezet 2x10+2 rétegből állt. Tíz Arkhón, tíz Halálangyal, a Teremtő és a Sötétség Hercege. Elsőre észrevettük a Teremtő teljes hiányát, majd hosszas megfigyelés után kiderült, hogy négy Arkón is teljesen inaktív. Ők nem tűntek el, csupán nem mutattak semmiféle aktivitást.
Szerintem ez a szerkezet a világ aktuális helyzetét követi minden pillanatban, és valamiféle párhuzam vonható közte, és a későbbi - vagy korábbi? - önmagam ujjain táncoló fénylő golyó között. Valamikor olvastam egy cikket arról, hogy az amerikaiak a tökéletes gömb megalkotásával próbálkoznak. Nos, azt hiszem, nekem ezt valamikor sikerült megcsinálnom, viszont egyáltalán nem gondolom úgy, hogy az csupán egy hibátlan gömb. Többnek kell lennie. Csak még nem tudom, miben.

4. bejegyzés

Mostanra berendezkedtünk Málkút fellegvárában. Végre felszentelhettem egy templomot is egy zárható helyiségben. A többiek tanulnak a könyvtárban, Ivanak az elvonó kúrájában segítek. Azt fontolgatom, hogy lassan elmerülök az alkímia tanaiban is. Sokat kell tanulnom.

A tükörvárosi kiruccanásunk elég nagy hatással volt rám. Végleg letettem a bosszúmról, és megfogadtam magamnak néhány dolgot. Elsősorban azt, hogy erőszakot csak legvégső esetben fogok használni. Annyira felesleges megnyilvánulás. Másodsorban elhatároztam, hogy mesterré válok, hogy másokat is segíthessek az ébredésben. Annyi vak ember van, akinek csak a megfelelő lökések kellenek, hogy kinyissák a szemüket. Annyi kiaknázatlan lehetőség!
Az utolsó fogadalmam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek a fejlődésért. Szakadatlanul, és kitartóan kell tanulnom, hogy megértsem, amit eddig nem sikerült.

5. bejegyzés

Most jutott eszembe, hogy még nem is írtam semmit Málkút fellegváráról. Minden, ami tudomány, itt van. Orvosok végeznek odalent ember- és állatkísérleteket. Feljebb elméleti fizika és -matematika oktatás folyik. Előadótermek, laborok, műtők százaiban - talán ezreiben - dolgoznak az emberek. A legérdekesebb az, hogy ezek mind itt élnek. Ki sem mozdulnak innen. A konyhán emberhúst tálalnak, ami nem felel meg az ízlésünknek, úgyhogy valami más kaja után kell néznünk nemsoká, ha nem akarunk elpatkolni az elégtelen táplálkozástól. Utána kéne néznem valami átjárónak, hátha akad a fellegvár környékén.
Nem említettem még a könyvtárat. A polcok több méter magasan állnak, telepakolva könyvekkel. Hatalmas helyiség, nincs az a téma, amiről ne szólna legalább egy könyv. Hihetetlen méretű gyűjtemény.
Most abbahagyom. Esedékes Ivan következő adag gyógyszere.

A szeretett nő halála

Vlagyivosztok, 1998. május 5. kedd

Kiléptem a templomból, és a főtemplom felé vettem az irányt. Előírás szerinti fekete talárt és sarut viseltem, hátam mögött vörös palást lebegett, rajta a kitaszítottak jelével. Háromszor fürödtem le hideg vízzel, szigorúan természetes anyagokat tartalmazó tisztálkodószerekkel. Testemet illatos olajjal kentem be, hajamat gondosan hátrafésültem, arcomat simára borotváltam. Szemeim alatt sötét karikák éktelenkedtek, mert nem aludtam három napja, és szigorúan csak vizet ittam. Teljesen megtisztulva léphettem be a szent főtemplomba.
A Tanács már várt rám. Tízen álltak a kör peremén, a rendfőnök pedig az oltár előtt készült elő a szertartáshoz. Éppen vörös szinű palástját terítette a vállára, amin különböző, egybefonódó geometriai minták voltak. Nem tudtam, hogy optikai csalódás miatt, vagy más okokból látom mindig kicsit másnak a formák egészét. A szentély díszítése kissé megváltozott. A sárga és zöld selyem falvédőket feketére és vörösre cserélték. A beléjük szőtt jelek sem ugyanolyanok voltak. Sokkal agresszívebb, sokkal aktívabb szimbólumokat használtak, mint eddig. Megszédültem a templomban feszülő mágikus erőktől. Nem tapasztaltam még hasonlót.
Gregor Ivanov, a Rend feje megfordult, s rám nézett. Olyan kemény volt a tekintete, amilyen még soha.
- Mikhail Brodskij.
Előírás szerint meghajoltam. Először letérdeltem, s a földhöz érintettem a homlokom, aztán felálltam, s meghajoltam a rendfőnök, majd a Tanács felé.
- Visszaéltél a Rendben szerzett hatalmaddal. Gyilkossági kísérleted megbocsáthatatlan bűn a Rend szemében.
- És szeretteink védelme? - kérdeztem vissza indulatosan. Gregor szeme megvillant, de nyugodt hangon válaszolt.
- Mondd, Mikhail. Melyik szerettedet kívántad ezzel megmenteni?
- Másokét, attól az őrülttől!
- Senki sem kérte tőled ezt a szent bosszút.
Amikor a 'szent' szót kimondta, szinte tapintani lehetett a megvetést a levegőben. Kezdtem dühös lenni.
- Nem látta egyikőtök sem azt, amit én aznap! Senkinek nem kivánom azt a látványt!
- Mégis, Mikhail. Mondd, mit láttál? - kérdezte Gregor. Lehunytam a szemem, de ez nem mentett meg az előbuggyanó emlékektől.
Gyere kislány, játszunk egyet. Térdelj le ide.
Tátsd ki a szád, gyerünk.
Rohadt kurva! Nem mondtam, hogy harapj is! Ha így állunk, rendben.
Fogak nélkül nem fogsz harapdálni.
Mély levegőt vettem, és kinyitottam a szemem.
- Egy szertartáshoz használták fel őt - kezdtem. - Egyszeri alkalomra szentelt templom volt. Mire megnézhettem a helyszínt, a rendőrök már feltakarítottak, csak néhány vérfolt látszott.
- Feltételezem, nem ezt a látványt emlegetted.
- Nem. Alig voltam ott egy-két perce, amikor hangot hallottam: női sikoly és egy férfi dörmögése. Aztán halványan derengeni kezdett Nadja alakja, amint meztelenül, négykézláb hátrál egy tagbaszakadt, feketébe öltözött alak elől - folytattam.
Istenem, az az iszonyatos félelem, ami a szemében tükröződött! Soha nem láttam ilyennek. Minden izma reszketett, a bőre falfehérre váltott, és a szeme...mintha már nem azt látná, amit megszokott. Mintha valami sokkal rosszabbat látna, mint ami valójában történik vele.
- Rubanovból akkor csak az ujjai végén lévő karomgyűrűket láttam, és az alkarnyi merevedését, ami a kabátja réséből ágaskodott.
Abbahagytam. Képtelen voltam folytatni, amint bevillant, ahogy a falhoz préseli Nadja fejét, kihúzza az összes fogát valami fogóval aztán tövig eltünteti a szájában a farkát. Igyekeztem szabadulni a látványtól, de egyre csak peregtek előttem a képek: amikor Nadja már félájult volt az oxigénhiánytól, a földre fektette őt, és szétfeszítve a lábait, belé hatolt véres nemi szervével. Kéjes hörgései még őszintébbek lettek Nadja nyüszítésétől. Az az állat nem elégedett meg a menyasszonyom méreteivel, addig erőltette, amíg szinte teljesen eltűnt benne. Egyre hevesebben döfködött, míg fel nem jutott a csúcsra. Aztán még egyszer, és még egyszer, és még egyszer, szűnni nem akaró merevedéssel. Amikor megunta ezt, hasára forditotta Nadját. Felfordult a gyomrom, ahogy láttam kiömleni belőle azt az irtózatos mennyiségű csomós, gőzölgő, véres ondót.
- Aztán megerőszakolta. Órákon keresztül.
Unalmas már ez a lyuk is.
Csinálok neked egy újat. Ide jó is lesz.
Ez az. Sikíts csak.
Nyeltem egy nagyot.
- Közben szimbólumokat vésett a bőrébe. Egyiket sem láttam még azelőtt - mondtam. Hirtelen bevillant, amikor megláttam a csizmáját. Éppen Nadja fölött térdelt, miközben egyre beljebb és beljebb préselte himtagját a végbelébe. Azt a krokodilbőr csizmát már láttam valahol, ugyanazzal a gyémántberakásos, kígyómintás aranysarkantyúval.
Alexej Rubanov? Ő nem ekkora termetű.
Nagyon régen láttad. Változhatott ennyit.
Igaz. Megtalállak Rubanov!
- A csizmáját később láttam, és egy az egyben Rubanové volt - mondtam hirtelen.
- Jó. Folytatsd - biztatott.
- Órákkal később Rubanov végzett a szexuális játékaival és belekezdett a rituálé előkészitésébe - folytattam. Nem voltam biztos benne, hogy sikerül végigmondanom. Már most is sírás szorította a torkomat. - Beadott valami injekciót Nadjának, aztán elővett egy fűrészt...és...és...Nem tudom folytatni. Képtelen vagyok rá.
Forró könnyek folytak végig az arcomon. Gregor megszoritotta a vállamat.
- Azért csak próbáld meg - bátorított. Szédültem, ahogy küzdöttem az emlékeimmel. Nem akartam felidézni őket. Nem akartam így látni Nadját. Meg akartam őrizni magamban olyannak, amilyen akkor volt, mikor elbúcsúztunk egymástól, és teljesen el akartam felejteni mindent, amit odalent láttam abban a szobában. Hiába küzdöttem. Az emlékeim egyre csak ostromoltak.
Vissza fogod még sírni az előző pár órát, hidd el nekem.
Azon leszek, hogy ne halj bele. Nyugi, ebben jó vagyok.
Nadja sikolya, ahogy a fűrész a csontjába mar. Rubanov elégedett kuncogása. Csont reccsenése. Sistergés, égett hús szaga. Aztán a következő lábszár. Sikoly, zokogás. A két combcsontot a két alkar követi, végül a felkar kerül sorra. Nadja végig eszméleténél marad. Rubanov türelmesen végigvárja azt az időszakot, amikor könnyen elájulhat.
Miért bírtad olyan sokáig, Nadja? Miért? Miért...
Zokogva a földre rogytam. Annyira rázott a sírás, hogy levegőt is alig kaptam.
- Lass...san feldara...bol...ta őt.
- Elég lesz - mondta Gregor.
Már késő volt. Valami elkezdődött bennem. Eltávolodtam a világtól, valahova mélyen magamba süllyedtem. Elvesztettem hétköznapi érzékelésemet, és újra peregni kezdett előttem ami ezután következett, mintha megint ott lennék. Minden részlet kiélesedett, olyannyira, hogy úgy tűnt, tényleg ott vagyok, gondolataim mégsem kalandoztak addig, hogy esetleg csináljak is valamit.
Nadjának már csak a torzója feküdt a földön. Lábait és karjait pedáns módon elrendezve mellé rakták. Alvadt vér borította majdnem az egész testét, bőre teljesen szétszabdalva. Csak a néha-néha felhangzó nyöszörgésből lehetett tudni, hogy él még. Rubanov mellette guggolt, kezében a fűrésszel.
Ügyes kislány voltál, Nadja. Nagyon ügyes. Kár, hogy mostmár nem leszel sokáig itt.
Ekkor meglepődtem, hiszen Nadja megszólalt. Olyan hangja volt, hogy soha nem ismertem volna fel, de ő beszélt.
Mikhail... Nem rám nézett, hanem Rubanovra. Furcsa.
Hülyeség, Mikhail! Nyilván hallucinál a fájdalomtól.
Tudom, hogy te vagy az.
Üdvözlöm Golabot.
Rubanov csak ennyit válaszolt, aztán Nadja mellei alá tette a fűrészt és eminens asztalos módjára munkához látott. Hamarosan ömlött a vér Nadja szájából, aztán rövid szürcsögés után nem hagyta el több hang a torkát.
Én teljesen kívülállóként szemléltem az egészet, amíg szépen levágta a fejét is, és arányosan elrendezte a darabokat a templom varázskörében. A beleket kihúzta, és bonyolult alakzatokat formált belőlük. A májat öt egyforma darabra vágta, és a pentagramma öt sarkára tette. A középen kifolyt maradék vért egészen a belső kör pereméig maszatolta. Aztán felállt és megfordult. Pontosan felém.
Egyenesen a szemembe nézett, én pedig teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy lát engem. Érdeklődve néztem, amikor eljutott a tudatomig, mit mondott Nadjának. "Üdvözlöm Golabot." Ezzel együtt belém hasított egy érzés, ami nem engedett. Erősen megragadott és rántott magával, vissza koszos odújába: a velem szemben álló alakhoz rémisztően sok közöm van. Fogalmam sem volt semmiről ezentúl, de ez olyan élesen rajzolódott ki előttem, hogy legszívesebben sikítottam volna.
Amikor megszólalt, nem a szájával tette. Szavai a fejemben visszhangzottak.
Testvér. Hátborzongató volt, ahogy félrebillentette a fejét. Valamiért olyan plusz jelentést adott a mondandójának, hogy az összes szőr felállt a hátamon. Még találkozunk.
Hirtelen a főszentélyben találtam magam a földön fekve. A tüdőm oxigénért kiáltott. Mély levegőt vettem, és végre kiszakadt belőlem az a sikoly. Már azt sem tudtam miért, de egyszerűen kellett. Úgy éreztem, anélkül itt és most megbolondulok.


Tibet, Kham tartománya
Buddhista kolostor

A templom belső körében egy ijesztően vékony férfi ült meditációs tartásban. Egyetlen fényforrás szolgált némi világossággal: egy kis fénygömb, ami a férfi feje felet lebegett néhány méterrel. Hosszabb szemlélődés után úgy tetszett, az alak bőre papirvékonyságú és átlátszó a teste. Valóban látni lehetett rajta keresztül az oltárt, ami előtt elhelyezkedett. Arca feszült koncentrációról árulkodott. Egész arcáról patakzott az izzadtság. Folyamatos, halk mormolás hallatszott felőle.
Domium, colane indetrum Mikhail Brodskij. Triemel tam sigul sontrem Serinus.
Arcizmai időnként keményen megrándultak, ritkábban öklendezni kezdett. Már órák óta ezt csinálta megállás nélkül, és úgy tűnt, még elég sokáig eltart. Újabb misztikus szavakat mormolt el az orra alatt, mire arckifejezése lágyulni kezdett, aztán hirtelen felpattantak a szemei.
- Ejnye-ejnye, hogy nem hagyod az embert dolgozni - csóválta a fejét mosolyogva, mintha csak egy pajkos gyermeket dorgálna az üres templomban. - A tiéd lett az utolsó szó, Liahkim de én értem el azt, amit akartam.
Halk kuncogással kísérve felállt, és mellmagasságba emelte a kezét, ujjakkal felfelé. A kis fénylő gömb lassan a mutatóujjára lebegett.
- Jobb lesz így neked, Mikhail. Nem szabad még megtudnod, hogy mit láttál valójában - mondta a levegőbe, aztán kifakult a templomból.

E-mail egy ismeretlen címről

Üdv nektek!

Azért írok, hogy elrontsam az örömötök: nem hagylak titeket békén attól, hogy elmentem. Az csak azért volt, hogy használhatóbb segítség legyek számotokra.
Ezt a levelet mindannyian megkaptátok. A végén mindenki talál névre szóló üzenetet. Nyugi, Andrej. Azt csak a gazdája látja.
A legutóbbi beszélgetésünkből úgy tűnt számomra, hogy mindhármótokat érdekel, mi folyik a világban. Azt viszont nem tudjátok, hogy ahhoz, hogy ezt megértsétek, el kell szakadni a normálisnak beállított teljesen kiegyensúlyozott állapottól. Némi segítséget szeretnék nektek nyújtani az induláshoz. Az elszakadást kétféleképpen tehetitek meg. Vagy a bennetek rejlő sötétséget engeditek egyre jobban a felszínre, vagy a fényt. Előbbinek megvan a hátránya, hogy hamarabb őrültök bele, mintsem megértsetek bármit is. A fény útja erősebbé tesz a sokkoló dolgokkal szemben.

Ivan

Utánanéztem valakinek, aki segíthet neked elindulni. Több ismerősöm szerint megbízható. Ruszlam Boronov atya a neve, a moszkvai Szent Nikolaj templom papja. Ez egy kis templom egy külső kerületben. Boronov atya nem egy befolyásos ember, elég visszavonultan él. Főleg kabbalával, tarottal és aszkézissel foglalkozik, de szerintem a mágia sem idegen tőle. Ő már jóval fentebb jár a fény útján, mint én. Jó mesternek tartják, ő talán képes lesz kíméletesen felnyitni a szemed olyan dolgokra, amiket nehezen fogadsz be. Ha felkeresed, hivatkozz Igor Deszlavra. Ha őszinte leszel vele, készségesen segít majd neked.
Ja, egy javaslat. Ne próbálj meg hazudni neki.

Volja

Veled főleg a racionális gondolkodás a probléma. Amíg így fogod fel a körülötted lévő világot, addig nem juthatsz sokáig. Keress fel egy orvost, aki tud segíteni abban, hogy nyitottabb legyél megmagyarázhatatlan dolgokra.
Valahol talán te is tudod, hogy a csecsen selyemhernyóknak semmi köze a csecsenekhez, és a japán-csecsen összeesküvés is egy hatalmas nagy baromság. Metropolisz nem egy kollektív hallucináció, és a Pokol sem a képzelet szüleménye. Mindkettő valóság.
Fogadd meg a tanácsom, és menj el pszichológushoz. Amíg racionalista hozzáállással szemléled a világot, semmi esélyed arra, hogy egyről a kettőre juss.

Andrej

Te most egy iszonyatos kihívás előtt állsz. Az őrültek között iszonyatosan nehéz lesz megtartanod magad - mert tudom, hogy azon vagy, hogy ne csússz mélyre. Szétnéztem, de nem találtam senkit, aki úgy mélyült volna el az Őrület tanában, hogy ne zakkant volna meg, de nem találtam, kivéve egyet: saját magamat. A baj ezzel csak az, hogy én még eléggé gyerekcipőben járok ezen a téren. Nem vagyok biztos benne, hogy sok mindenben hasznodra tudok lenni, de megpróbálok legalább annyit átadni neked, hogy hogyan gyakorold úgy a formulákat, hogy közben nem lefelé ívelj. Remélem, sikerül érthetően fogalmaznom.
Ne keress csatolmányt. Nem ilyen formában fogom eljuttatni hozzád.
U.i: idén leszek 30 éves.

Két nappal később Andrej egy értékmegőrző kulcsot talál a postaládájában. A széf száma 30.