Az ördög nem alszik

"Jel 7.1
Ezután négy angyalt láttam, a föld négy sarkán álltak. Feltartóztatták a föld négy szelét, hogy ne fújjanak a földön, sem a tengeren, sem semmiféle fán. 7.2
Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona. 12.2
Áldott állapotban volt, gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozott. 12.3
Most egy másik jel tűnt fel az égen: egy nagy vörös sárkány, hét feje volt és tíz szarva, s mindegyik fején korona. 12.4
Farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát, és a földre szórta. Ekkor a sárkány odaállt a szülő asszony elé, hogy mihelyt megszül, elnyelje gyermekét. 12.5
Fiút szült, fiúgyermeket, aki majd vaspálcával kormányozza mind a nemzeteket. Gyermekét elragadták Istenhez és az ő trónjához. 12.6
Az asszony a pusztába menekült, ahol az Isten helyet készített számára, hogy ott éljen ezerkétszázhatvan napig. 12.7
Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, 12.8
de nem tudtak ellenállni, s nem maradt számukra hely a mennyben. 12.9
Amikor eltelik az ezer esztendő, a sátán kiszabadul börtönéből, 20.8
és útra kel, hogy a föld négy sarkán félrevezesse a népeket, Gógot és Magógot, és harcra toborozza őket. Számuk annyi, mint a tenger fövenye. 20.9
A sátánt, aki félrevezette őket, kénköves, tüzes tóba vetették - itt fog gyötrődni a vadállattal és a hamis prófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké. 20.11
Akkor hatalmas ragyogó trónt láttam, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől menekült a föld s az ég, de nem maradt számukra hely. 20.12
Tanúsítom mindenki előtt, aki ennek a könyvnek prófétai szavait hallja: Aki ehhez hozzáad, azt Isten azokkal a csapásokkal sújtja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben. 22.19
S ha valaki elvesz ennek a prófétai könyvnek szavaiból, Isten megvonja tőle a jogot az élet fájához és a szent városhoz, amelyek ebben a könyvben meg vannak írva. 22.20
Aki mindezt tanúsítja, az mondja: "Igen, hamarosan eljövök. Amen." Jöjj el, Uram Jézus! 22.21
Urunk, Jézus kegyelme legyen minden szenttel! Amen."

A kápolna végében valaki összecsapta a tenyerét. A jelenlévők mind összerezdültek, majd hátrafordultak. Magas, szőke hajú férfi állt a két padsor között, egyenruhában. Vállán ezredesi rangjelzés. Arcán letörölhetetlennek tűnő mosoly. Szemei a beszédét épp befejező papra szegeződtek.
- Csodás beszéd volt, Hans atya! Komor ugyan, de megindító.
- Kratzer ezredes! Micsoda meglepetés. Nem is tudtam, hogy ön hívő.
- Atyám, nem is gondolná, milyen sok időmet szentelem a Teremtőnek!
Az egyenruhás férfi lassú léptekkel az oltár felé indult.
- Nos, ezt örömmel hallom, Kratzer ezredes. Megtisztelne minket a jelenlétével a mise végéig?
- Időm lenne rá, de nem járok misére, atyám. Soha nem hittem, hogy a Teremtőt egy templomban találom meg.
- Megkérdezhetem, hogy mi célból látogatta meg kápolnámat?
- Bizonyára mind hallották, hogy előző éjszaka támadás érte a bázisunkat. Több katonám veszett oda azon az estén, de a támadók közül is sokan megsérültek.
- Igazán sajnálom, ezredes úr, de nem igazán...
- Nem kért öntől segítséget néhány személy az éjszaka folyamán?
- Senki nem járt itt az éjszaka, ezredes úr. Én nem segítek árulókat.
- Nem is feltételeztem, hogy segítené az árulókat, atyám. Biztosra veszem, hogy ez legmerészebb álmait is felülmúlja. Ezek csupán rutin kérdések.
- Megértem, uram - mondta a pap, és nyelt egyet.
- Hogy is van? Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, úgy ítéltettek és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Jól mondom, atyám?
- Igen, ezredes úr. Máté 7/1.
- Van, ami még idevág. Zsolt 145, 18 és 19. Elmondaná, atyám?
- Az igaznak elméje meggondolja, mit szóljon; az istenteleneknek pedig szája ontja a gonoszt.
Messze van az Úr az istentelenektől; az igazaknak pedig könyörgését meghallgatja.
- Ez az oka annak, hogy elbuknak az árulók, atyám. Ezért érdemlik meg a halált. Az Úr nem velük van. Egyet ért velem?
- Igen, ezredes úr - bólintott a pap, majd letörölte az izzadtságot a homlokáról.
- Helyes, atyám - nyalta meg a szája szélét. - Ugyanis az éjszaka megtaláltuk a támadókat. Egy eldugott raktárépületben bujkáltak azokkal együtt, akiket kimentettek. Tudja, mi történt velük?
- Nem, uram.
- Kivégezték őket a helyszínen. Helyénvalónak érzi ezt?
- Nos, ezredes úr, én nem...
- Ne szabadkozzon, atyám. Nem várhatom el, hogy válaszoljon erre a kérdésre. Inkább ezt magyarázza meg nekem - mondta a katona, majd dobásra lendítette a kezét. Kártyalapok hullottak szanaszét a kápolna padlóján. Az egyik pont a pap lába elé esett. Egy alak volt rajta, akit egy kígyó fon körbe. Fején szarvak, jobb kezében pentagram, a balban tűz. A lábainál egy bilincsbe vert ember.
- Astaroth - súgta az atya.
- Nem csak ezt találtuk, de feltételezem, nem lepődik meg. Azt hiszem, túlzottan merészek az álmai. Tudja, Hans atya, mit mond az Úr a kuruzslásról?
- Igen, uram - bólintott a pap lassan és tett egy lépést hátra.
- Elmondaná nekem? Félek, nem lennék elég pontos.
- Ne menjetek ígézőkhöz, és a jövendőmondókat ne tudakozzátok, hogy magatokat azokkal megfertőztessétek.
- Én vagyok az Úr, a ti Istenetek - fejezte be a katona, majd egyetlen mozdulattal a pap elé lépett. Az utolsó, amit Hans atya még életében látott, a saját dobogó szíve volt. Aztán elszabadult a pokol. Az Úr békés nyája üvöltve, egymást taposva igyekezett ki a templomból. Kratzer ezredes csak nézett utánuk, hallgatta a géppuskák kerepelésén átszűrődő sikolyok dallamát. A hirtelen beköszöntő csendet egy véráztatta férfi kiáltozása törte meg.
- Eltűnt a Nap! Egy lyuk van a Nap helyén! Istenem, segíts!
- Rá már ne várj - mondta az ezredes, majd felemelte a grabancánál fogva. - Nemsoká nem a Nap miatt fogsz aggódni. Most pedig, ha megbocsátasz, mennem kell. Négy idióta vár rám, akik azt hiszik, csak azért, mert rájuk tetováltak valamit, nekik már mindent szabad.
Tompa roppanás, majd egy félbetört ember hull a templom padlójára. Két lépés hangja, majd hosszú csend.

Mielőtt az apokalipszis (Ivan bejegyzése)

Lassan valóban minden eltűnik. Alig emlékszem a két fiam arcára, a feleségemre, sem a legjobb barátomra, szeretőmre, mintha nem számítana, és talán már nem is számít. Nagyon kevés dolog számít igazán. Lassan leválik rólam minden emberi, de a keret változatlan. Valami nem tud elmúlni. Én vagyok, még mindig én vagyok, a lenyúzott bőrön, a tetoválásokon, a lefoszló húson is túl, az a valami, ami még megmaradt. Annyiszor szedtem szét magam, s raktam újra össze, hogy attól féltem, egy napon már szétcsúszva maradok, mégsem így történt.
Pedig nap, mint nap csúszok szét újra, a megszokott törvény és határ leomlik körülöttem.
Nincsen isten, már tudom. Maga mögött hagyta teremtményeit. Elment vagy menekült, lehet, hogy meghalt. Kiszállt a körforgásból, kilépett a lázadó úton. Minden angyal bűnbánatot tart miatta, az elhagyott árvák, a végtelen út zarándokai, most vérükkel hiába vezekelnek. Minden pusztul, minden sír. Ezt láttam, a saját szememmel. Én már láttam mindent.
Láttam, hogy miért bíznak hiába százmilliók az ő kegyelmében, tudom, hogy senki sem hallgatja meg az imákat. Láttam az üres trónt, az elhagyott, halódó, végtelen mennyei mezőket és az ő hiánya miatt gyötrődő, szenvedő lényeit. Bele akartam pusztulni ott és akkor, velük együtt, de hiába vertem üres trónusának márványkövébe a fejem. Ezek után már valóban nem maradt semmi, amiben megbízhatok, amihez köthetem magam és a szerteszét rohanó gondolatokat. A barátok becsapnak, az igazság nem létezik, isten pedig nincs sehol. Magamra maradtam, vesztett hitemmel, a testem roncsával, a lelkem örökké álmodó nyughatatlanságával. Ahogyan a válaszok formálódnak, ahogyan egyre több nyílik fel a világból, egyre inkább érzem, hogy semmit sem tudok, semmit sem értek. Sodor a sors, én pedig billegek a világok között, pengeélen egyensúlyozva.