„Itt van a helye a bölcsességnek! Akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát, mert egy embernek a száma az. Az ő száma pedig hatszázhatvanhat.”

Astaroth megindította a támadást ellenünk, hogy visszakényszerítsen a börtönünkbe. Oroszország és Kína hadban áll, a világ lábujjhegyen jár. Moszkva fele romokban. Nyilvánvalóan nem kínai bomba csapódott bele. Az egész nem sokkal korábban kezdődött.

Málkút követőinek a terve - miszerint egy, a Moszkva egyik negyedét ellátó vízvezetékrendszerbe juttatott vírussal minél több embert felébresztenek - sikerrel járt. Moszkva dél-délnyugati részén összeomlott az illúzió. Makarov álomvilágának egy része teljesen átcsúszott Moszkvába, és körbe a horizonton Metropolisz felhőkarcolói magasodtak. Az egész területet lezárták, az ott lakókat - legalábbis akik megmaradtak - vagy elhurcolták vagy lemészárolták. Ezzel párhuzamosan Oroszország, egy mondva csinált határsértés miatt taktikai atombombát dobott egy kínai haditámaszpontra.
A vírus négy embert juttatott felébredés közeli állapotba. Egyiküket mi löktük át az utolsó holtponton. Akkor villant az atombomba. A Felébredett elment, mi meg ott álltunk egy ház harmadik emeletén, a lökéshullám pedig egyre közelebb ért. Mondanom sem kell, hogy ránk dőlt az épület. A következmény: Kirillel, a zugorvosunkkal, törött bordákkal és végtagokkal átkerültünk Metropoliszba.

Némi étel, és ital beszerzése után arra jutottunk, hogy most a számunkra legbiztonságosabb hely Málkút fellegvára. Odaérve kiderült, hogy a követői meglehetősen gyors tempóban kipakolták a termeket és távoztak. Néhány megmaradt jegyzetből sejtjük, hogy nagyobb katonai silókba mehettek.
Később az általam nyitott ablakokon keresztül szétnéztünk, mi a helyzet odaát. Szemrevételeztük Moszkvát, Párizst, Rio de Janeirót és Litvániát. A fokozott hadiállapoton kívül semmi rendkívülit nem tapasztaltunk. Egyetlen problémánk akadt, amikor Kairóba akartam ablakot nyitni. Valami nagyon félresikerült, és Kairó helyett egy razid szemén át láttuk a Poklot. Nem sokkal később személyesen jelent meg a templomban, és kis híján letépte az arcom. Szerencsére Volja sorozata hamarabb tüntette el a fejét. Már a harmadik hasonló eset. Szerintem ezek azt hiszik, kontár vagyok.

Mikor végre eldöntöttük, hogy ellátogatunk Tiferet fellegvárába, megjelent a Kislány. Alig maradt belőle valami: valaki - valószínűleg Astaroth - teljesen megnyúzta, néhol még az izmokat is letépte róla. A hasán tenyérnyi lyuk tátongott, a szemeit kitépték. Iszonyatos erővel rámarkolt a vállamra, aztán minden felizzott körülöttünk. Mire vége lett, csak négyen maradtunk a szobában. Kiril és a Kislány helyén csak egy kupac hamu maradt.
Kirillel együtt az Ember Gyermeke is eltávozott. Utóbbi, attól tartok, véglegesen.
Most pedig itt állunk Tiferet fellegvárában, és rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, hogy miért.

Az eddigi történések - egészen Kozlov óta - csak egyre jobban összezavartak. Az elmúlt hónapokban már azt sem tudtam, ki vagyok. Nem mondom, hogy semmit nem tanultam belőlük, csak eddig nem tudtam, mit is kezdhetnék azzal, amim van.
Jó lenne már végre a saját lábunkra állni, és valami olyasmibe belekezdeni, amit nem egy felsőbb hatalom diktál. Elérkezettnek látom az időt arra, hogy végre megpróbáljunk magunk hatást gyakorlolni a történésekre, hogy ne azért keressünk fel valaki, hogy megmondja, mit csináljunk.
Hogy végre legyünk valakik.