Lassan szétnyílik a fátyol. Lassan megértem, mi történik körülöttem és bennem. Fekszem valahol a világ végén, a nemlét peremén, de már ez sem számít egyáltalán. Eljutottam egy pontra, ahonnan már nincs hová mennem, vagy megértek mindent vagy elpusztulok. Bíbor és arany vibrál a szemem előtt a hajnali derengésben. Elképzelem a keresztre feszített napot. Küzdelme torkon szorítja a látható világot, ragyogó, izzó testéből vércseppek hullanak. Minden csepp sebet nyit a föld bőrén. A mozdulatlan és passzív agyag rettenetes fájdalma felsír az egekig. A fájdalom ott reszket minden kis porszemben. Érzem a testem alatt, a földben feszülő erek forró lüktetését. Gyengéden megérintem a felszín rideg barázdáit, eltemetem ujjaimat lágyan ölelő, sötét ölében. Elvakít egy emlék, a születés kínja.
Egyszer, nagyon régen történt, amikor még nem volt isten, s nem választotta szét az eget és a földet, amikor még nem volt fény és nem volt anyag, amikor még nem volt semmi. Az első gondolat ekkor született meg. Az első gondolat, az a valami, ami nem volt sem anyag sem isten, a semmi örök nyugalmába lehelte a változást. Hirtelen minden mozgásnak indult, alakult és formát öltött. A végtelennek tűnő semmi örök és néma mozdulatlanságából szempillantás alatt anyag és élet született. A gondolat világot teremtett. Minden ott volt már ebben az első, teremtő gondolatban, a születés, a növekedés, a fejlődés és a pusztulás körforgása, az idő paradoxona. Elkezdődött a hatások és ellenhatások örök küzdelme, létrejöttek az ellentétek, és párokba rendeződtek. Ott voltam én is, ahogyan ott voltunk mind. Nem ismertük még a test fájdalmát és gyönyörét, lassan formálódtunk és növekedtünk. Mélyen, nagyon mélyen megmaradt bennünk valami, ami ma és mindörökké a fényhez, az élethez és a gondolathoz köt bennünket. Magunkban őrizzük a teremtő akarat csíráját. Ebben az egyben teljesen biztos vagyok.
A dermedt idő szívében reszkető szikra vagyok, az elmúlás magányát feltépő fény, a halott magvakba zárt életek idézője, szellem és anyag közt félúton megrekedt zarándok. Letépem magamról a rám rakódott kosz és fájdalom rétegeit. Már bőröm sincsen. Együtt szakadt a múlttal. Azt hittem, elveszem a sötétben, s önmagam nélkül semmi leszek. Közben pedig felnyílt a valóság burka, és kiáradt belőle a kíméletlenül ragyogó élet. Nem bánom. Lomha kísértetszárnyak ölelnek a bágyadt alkony utolsó perceiben. Már nem kapaszkodok a pillanat ingatag trapézába. Hagyom, hogy lehulljak.
Egyszer, nagyon régen történt, amikor még nem volt isten, s nem választotta szét az eget és a földet, amikor még nem volt fény és nem volt anyag, amikor még nem volt semmi. Az első gondolat ekkor született meg. Az első gondolat, az a valami, ami nem volt sem anyag sem isten, a semmi örök nyugalmába lehelte a változást. Hirtelen minden mozgásnak indult, alakult és formát öltött. A végtelennek tűnő semmi örök és néma mozdulatlanságából szempillantás alatt anyag és élet született. A gondolat világot teremtett. Minden ott volt már ebben az első, teremtő gondolatban, a születés, a növekedés, a fejlődés és a pusztulás körforgása, az idő paradoxona. Elkezdődött a hatások és ellenhatások örök küzdelme, létrejöttek az ellentétek, és párokba rendeződtek. Ott voltam én is, ahogyan ott voltunk mind. Nem ismertük még a test fájdalmát és gyönyörét, lassan formálódtunk és növekedtünk. Mélyen, nagyon mélyen megmaradt bennünk valami, ami ma és mindörökké a fényhez, az élethez és a gondolathoz köt bennünket. Magunkban őrizzük a teremtő akarat csíráját. Ebben az egyben teljesen biztos vagyok.
A dermedt idő szívében reszkető szikra vagyok, az elmúlás magányát feltépő fény, a halott magvakba zárt életek idézője, szellem és anyag közt félúton megrekedt zarándok. Letépem magamról a rám rakódott kosz és fájdalom rétegeit. Már bőröm sincsen. Együtt szakadt a múlttal. Azt hittem, elveszem a sötétben, s önmagam nélkül semmi leszek. Közben pedig felnyílt a valóság burka, és kiáradt belőle a kíméletlenül ragyogó élet. Nem bánom. Lomha kísértetszárnyak ölelnek a bágyadt alkony utolsó perceiben. Már nem kapaszkodok a pillanat ingatag trapézába. Hagyom, hogy lehulljak.
