Mielőtt az apokalipszis (Ivan bejegyzése)

Lassan valóban minden eltűnik. Alig emlékszem a két fiam arcára, a feleségemre, sem a legjobb barátomra, szeretőmre, mintha nem számítana, és talán már nem is számít. Nagyon kevés dolog számít igazán. Lassan leválik rólam minden emberi, de a keret változatlan. Valami nem tud elmúlni. Én vagyok, még mindig én vagyok, a lenyúzott bőrön, a tetoválásokon, a lefoszló húson is túl, az a valami, ami még megmaradt. Annyiszor szedtem szét magam, s raktam újra össze, hogy attól féltem, egy napon már szétcsúszva maradok, mégsem így történt.
Pedig nap, mint nap csúszok szét újra, a megszokott törvény és határ leomlik körülöttem.
Nincsen isten, már tudom. Maga mögött hagyta teremtményeit. Elment vagy menekült, lehet, hogy meghalt. Kiszállt a körforgásból, kilépett a lázadó úton. Minden angyal bűnbánatot tart miatta, az elhagyott árvák, a végtelen út zarándokai, most vérükkel hiába vezekelnek. Minden pusztul, minden sír. Ezt láttam, a saját szememmel. Én már láttam mindent.
Láttam, hogy miért bíznak hiába százmilliók az ő kegyelmében, tudom, hogy senki sem hallgatja meg az imákat. Láttam az üres trónt, az elhagyott, halódó, végtelen mennyei mezőket és az ő hiánya miatt gyötrődő, szenvedő lényeit. Bele akartam pusztulni ott és akkor, velük együtt, de hiába vertem üres trónusának márványkövébe a fejem. Ezek után már valóban nem maradt semmi, amiben megbízhatok, amihez köthetem magam és a szerteszét rohanó gondolatokat. A barátok becsapnak, az igazság nem létezik, isten pedig nincs sehol. Magamra maradtam, vesztett hitemmel, a testem roncsával, a lelkem örökké álmodó nyughatatlanságával. Ahogyan a válaszok formálódnak, ahogyan egyre több nyílik fel a világból, egyre inkább érzem, hogy semmit sem tudok, semmit sem értek. Sodor a sors, én pedig billegek a világok között, pengeélen egyensúlyozva.