Vlagyivosztok, 1998. május 5. kedd
Kiléptem a templomból, és a főtemplom felé vettem az irányt. Előírás szerinti fekete talárt és sarut viseltem, hátam mögött vörös palást lebegett, rajta a kitaszítottak jelével. Háromszor fürödtem le hideg vízzel, szigorúan természetes anyagokat tartalmazó tisztálkodószerekkel. Testemet illatos olajjal kentem be, hajamat gondosan hátrafésültem, arcomat simára borotváltam. Szemeim alatt sötét karikák éktelenkedtek, mert nem aludtam három napja, és szigorúan csak vizet ittam. Teljesen megtisztulva léphettem be a szent főtemplomba.
A Tanács már várt rám. Tízen álltak a kör peremén, a rendfőnök pedig az oltár előtt készült elő a szertartáshoz. Éppen vörös szinű palástját terítette a vállára, amin különböző, egybefonódó geometriai minták voltak. Nem tudtam, hogy optikai csalódás miatt, vagy más okokból látom mindig kicsit másnak a formák egészét. A szentély díszítése kissé megváltozott. A sárga és zöld selyem falvédőket feketére és vörösre cserélték. A beléjük szőtt jelek sem ugyanolyanok voltak. Sokkal agresszívebb, sokkal aktívabb szimbólumokat használtak, mint eddig. Megszédültem a templomban feszülő mágikus erőktől. Nem tapasztaltam még hasonlót.
Gregor Ivanov, a Rend feje megfordult, s rám nézett. Olyan kemény volt a tekintete, amilyen még soha.
- Mikhail Brodskij.
Előírás szerint meghajoltam. Először letérdeltem, s a földhöz érintettem a homlokom, aztán felálltam, s meghajoltam a rendfőnök, majd a Tanács felé.
- Visszaéltél a Rendben szerzett hatalmaddal. Gyilkossági kísérleted megbocsáthatatlan bűn a Rend szemében.
- És szeretteink védelme? - kérdeztem vissza indulatosan. Gregor szeme megvillant, de nyugodt hangon válaszolt.
- Mondd, Mikhail. Melyik szerettedet kívántad ezzel megmenteni?
- Másokét, attól az őrülttől!
- Senki sem kérte tőled ezt a szent bosszút.
Amikor a 'szent' szót kimondta, szinte tapintani lehetett a megvetést a levegőben. Kezdtem dühös lenni.
- Nem látta egyikőtök sem azt, amit én aznap! Senkinek nem kivánom azt a látványt!
- Mégis, Mikhail. Mondd, mit láttál? - kérdezte Gregor. Lehunytam a szemem, de ez nem mentett meg az előbuggyanó emlékektől.
Gyere kislány, játszunk egyet. Térdelj le ide.
Tátsd ki a szád, gyerünk.
Rohadt kurva! Nem mondtam, hogy harapj is! Ha így állunk, rendben.
Fogak nélkül nem fogsz harapdálni.
Mély levegőt vettem, és kinyitottam a szemem.
- Egy szertartáshoz használták fel őt - kezdtem. - Egyszeri alkalomra szentelt templom volt. Mire megnézhettem a helyszínt, a rendőrök már feltakarítottak, csak néhány vérfolt látszott.
- Feltételezem, nem ezt a látványt emlegetted.
- Nem. Alig voltam ott egy-két perce, amikor hangot hallottam: női sikoly és egy férfi dörmögése. Aztán halványan derengeni kezdett Nadja alakja, amint meztelenül, négykézláb hátrál egy tagbaszakadt, feketébe öltözött alak elől - folytattam.
Istenem, az az iszonyatos félelem, ami a szemében tükröződött! Soha nem láttam ilyennek. Minden izma reszketett, a bőre falfehérre váltott, és a szeme...mintha már nem azt látná, amit megszokott. Mintha valami sokkal rosszabbat látna, mint ami valójában történik vele.
- Rubanovból akkor csak az ujjai végén lévő karomgyűrűket láttam, és az alkarnyi merevedését, ami a kabátja réséből ágaskodott.
Abbahagytam. Képtelen voltam folytatni, amint bevillant, ahogy a falhoz préseli Nadja fejét, kihúzza az összes fogát valami fogóval aztán tövig eltünteti a szájában a farkát. Igyekeztem szabadulni a látványtól, de egyre csak peregtek előttem a képek: amikor Nadja már félájult volt az oxigénhiánytól, a földre fektette őt, és szétfeszítve a lábait, belé hatolt véres nemi szervével. Kéjes hörgései még őszintébbek lettek Nadja nyüszítésétől. Az az állat nem elégedett meg a menyasszonyom méreteivel, addig erőltette, amíg szinte teljesen eltűnt benne. Egyre hevesebben döfködött, míg fel nem jutott a csúcsra. Aztán még egyszer, és még egyszer, és még egyszer, szűnni nem akaró merevedéssel. Amikor megunta ezt, hasára forditotta Nadját. Felfordult a gyomrom, ahogy láttam kiömleni belőle azt az irtózatos mennyiségű csomós, gőzölgő, véres ondót.
- Aztán megerőszakolta. Órákon keresztül.
Unalmas már ez a lyuk is.
Csinálok neked egy újat. Ide jó is lesz.
Ez az. Sikíts csak.
Nyeltem egy nagyot.
- Közben szimbólumokat vésett a bőrébe. Egyiket sem láttam még azelőtt - mondtam. Hirtelen bevillant, amikor megláttam a csizmáját. Éppen Nadja fölött térdelt, miközben egyre beljebb és beljebb préselte himtagját a végbelébe. Azt a krokodilbőr csizmát már láttam valahol, ugyanazzal a gyémántberakásos, kígyómintás aranysarkantyúval.
Alexej Rubanov? Ő nem ekkora termetű.
Nagyon régen láttad. Változhatott ennyit.
Igaz. Megtalállak Rubanov!
- A csizmáját később láttam, és egy az egyben Rubanové volt - mondtam hirtelen.
- Jó. Folytatsd - biztatott.
- Órákkal később Rubanov végzett a szexuális játékaival és belekezdett a rituálé előkészitésébe - folytattam. Nem voltam biztos benne, hogy sikerül végigmondanom. Már most is sírás szorította a torkomat. - Beadott valami injekciót Nadjának, aztán elővett egy fűrészt...és...és...Nem tudom folytatni. Képtelen vagyok rá.
Forró könnyek folytak végig az arcomon. Gregor megszoritotta a vállamat.
- Azért csak próbáld meg - bátorított. Szédültem, ahogy küzdöttem az emlékeimmel. Nem akartam felidézni őket. Nem akartam így látni Nadját. Meg akartam őrizni magamban olyannak, amilyen akkor volt, mikor elbúcsúztunk egymástól, és teljesen el akartam felejteni mindent, amit odalent láttam abban a szobában. Hiába küzdöttem. Az emlékeim egyre csak ostromoltak.
Vissza fogod még sírni az előző pár órát, hidd el nekem.
Azon leszek, hogy ne halj bele. Nyugi, ebben jó vagyok.
Nadja sikolya, ahogy a fűrész a csontjába mar. Rubanov elégedett kuncogása. Csont reccsenése. Sistergés, égett hús szaga. Aztán a következő lábszár. Sikoly, zokogás. A két combcsontot a két alkar követi, végül a felkar kerül sorra. Nadja végig eszméleténél marad. Rubanov türelmesen végigvárja azt az időszakot, amikor könnyen elájulhat.
Miért bírtad olyan sokáig, Nadja? Miért? Miért...
Zokogva a földre rogytam. Annyira rázott a sírás, hogy levegőt is alig kaptam.
- Lass...san feldara...bol...ta őt.
- Elég lesz - mondta Gregor.
Már késő volt. Valami elkezdődött bennem. Eltávolodtam a világtól, valahova mélyen magamba süllyedtem. Elvesztettem hétköznapi érzékelésemet, és újra peregni kezdett előttem ami ezután következett, mintha megint ott lennék. Minden részlet kiélesedett, olyannyira, hogy úgy tűnt, tényleg ott vagyok, gondolataim mégsem kalandoztak addig, hogy esetleg csináljak is valamit.
Nadjának már csak a torzója feküdt a földön. Lábait és karjait pedáns módon elrendezve mellé rakták. Alvadt vér borította majdnem az egész testét, bőre teljesen szétszabdalva. Csak a néha-néha felhangzó nyöszörgésből lehetett tudni, hogy él még. Rubanov mellette guggolt, kezében a fűrésszel.
Ügyes kislány voltál, Nadja. Nagyon ügyes. Kár, hogy mostmár nem leszel sokáig itt.
Ekkor meglepődtem, hiszen Nadja megszólalt. Olyan hangja volt, hogy soha nem ismertem volna fel, de ő beszélt.
Mikhail... Nem rám nézett, hanem Rubanovra. Furcsa.
Hülyeség, Mikhail! Nyilván hallucinál a fájdalomtól.
Tudom, hogy te vagy az.
Üdvözlöm Golabot.
Rubanov csak ennyit válaszolt, aztán Nadja mellei alá tette a fűrészt és eminens asztalos módjára munkához látott. Hamarosan ömlött a vér Nadja szájából, aztán rövid szürcsögés után nem hagyta el több hang a torkát.
Én teljesen kívülállóként szemléltem az egészet, amíg szépen levágta a fejét is, és arányosan elrendezte a darabokat a templom varázskörében. A beleket kihúzta, és bonyolult alakzatokat formált belőlük. A májat öt egyforma darabra vágta, és a pentagramma öt sarkára tette. A középen kifolyt maradék vért egészen a belső kör pereméig maszatolta. Aztán felállt és megfordult. Pontosan felém.
Egyenesen a szemembe nézett, én pedig teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy lát engem. Érdeklődve néztem, amikor eljutott a tudatomig, mit mondott Nadjának. "Üdvözlöm Golabot." Ezzel együtt belém hasított egy érzés, ami nem engedett. Erősen megragadott és rántott magával, vissza koszos odújába: a velem szemben álló alakhoz rémisztően sok közöm van. Fogalmam sem volt semmiről ezentúl, de ez olyan élesen rajzolódott ki előttem, hogy legszívesebben sikítottam volna.
Amikor megszólalt, nem a szájával tette. Szavai a fejemben visszhangzottak.
Testvér. Hátborzongató volt, ahogy félrebillentette a fejét. Valamiért olyan plusz jelentést adott a mondandójának, hogy az összes szőr felállt a hátamon. Még találkozunk.
Hirtelen a főszentélyben találtam magam a földön fekve. A tüdőm oxigénért kiáltott. Mély levegőt vettem, és végre kiszakadt belőlem az a sikoly. Már azt sem tudtam miért, de egyszerűen kellett. Úgy éreztem, anélkül itt és most megbolondulok.
Tibet, Kham tartománya
Buddhista kolostor
A templom belső körében egy ijesztően vékony férfi ült meditációs tartásban. Egyetlen fényforrás szolgált némi világossággal: egy kis fénygömb, ami a férfi feje felet lebegett néhány méterrel. Hosszabb szemlélődés után úgy tetszett, az alak bőre papirvékonyságú és átlátszó a teste. Valóban látni lehetett rajta keresztül az oltárt, ami előtt elhelyezkedett. Arca feszült koncentrációról árulkodott. Egész arcáról patakzott az izzadtság. Folyamatos, halk mormolás hallatszott felőle.
Domium, colane indetrum Mikhail Brodskij. Triemel tam sigul sontrem Serinus.
Arcizmai időnként keményen megrándultak, ritkábban öklendezni kezdett. Már órák óta ezt csinálta megállás nélkül, és úgy tűnt, még elég sokáig eltart. Újabb misztikus szavakat mormolt el az orra alatt, mire arckifejezése lágyulni kezdett, aztán hirtelen felpattantak a szemei.
- Ejnye-ejnye, hogy nem hagyod az embert dolgozni - csóválta a fejét mosolyogva, mintha csak egy pajkos gyermeket dorgálna az üres templomban. - A tiéd lett az utolsó szó, Liahkim de én értem el azt, amit akartam.
Halk kuncogással kísérve felállt, és mellmagasságba emelte a kezét, ujjakkal felfelé. A kis fénylő gömb lassan a mutatóujjára lebegett.
- Jobb lesz így neked, Mikhail. Nem szabad még megtudnod, hogy mit láttál valójában - mondta a levegőbe, aztán kifakult a templomból.
Kiléptem a templomból, és a főtemplom felé vettem az irányt. Előírás szerinti fekete talárt és sarut viseltem, hátam mögött vörös palást lebegett, rajta a kitaszítottak jelével. Háromszor fürödtem le hideg vízzel, szigorúan természetes anyagokat tartalmazó tisztálkodószerekkel. Testemet illatos olajjal kentem be, hajamat gondosan hátrafésültem, arcomat simára borotváltam. Szemeim alatt sötét karikák éktelenkedtek, mert nem aludtam három napja, és szigorúan csak vizet ittam. Teljesen megtisztulva léphettem be a szent főtemplomba.
A Tanács már várt rám. Tízen álltak a kör peremén, a rendfőnök pedig az oltár előtt készült elő a szertartáshoz. Éppen vörös szinű palástját terítette a vállára, amin különböző, egybefonódó geometriai minták voltak. Nem tudtam, hogy optikai csalódás miatt, vagy más okokból látom mindig kicsit másnak a formák egészét. A szentély díszítése kissé megváltozott. A sárga és zöld selyem falvédőket feketére és vörösre cserélték. A beléjük szőtt jelek sem ugyanolyanok voltak. Sokkal agresszívebb, sokkal aktívabb szimbólumokat használtak, mint eddig. Megszédültem a templomban feszülő mágikus erőktől. Nem tapasztaltam még hasonlót.
Gregor Ivanov, a Rend feje megfordult, s rám nézett. Olyan kemény volt a tekintete, amilyen még soha.
- Mikhail Brodskij.
Előírás szerint meghajoltam. Először letérdeltem, s a földhöz érintettem a homlokom, aztán felálltam, s meghajoltam a rendfőnök, majd a Tanács felé.
- Visszaéltél a Rendben szerzett hatalmaddal. Gyilkossági kísérleted megbocsáthatatlan bűn a Rend szemében.
- És szeretteink védelme? - kérdeztem vissza indulatosan. Gregor szeme megvillant, de nyugodt hangon válaszolt.
- Mondd, Mikhail. Melyik szerettedet kívántad ezzel megmenteni?
- Másokét, attól az őrülttől!
- Senki sem kérte tőled ezt a szent bosszút.
Amikor a 'szent' szót kimondta, szinte tapintani lehetett a megvetést a levegőben. Kezdtem dühös lenni.
- Nem látta egyikőtök sem azt, amit én aznap! Senkinek nem kivánom azt a látványt!
- Mégis, Mikhail. Mondd, mit láttál? - kérdezte Gregor. Lehunytam a szemem, de ez nem mentett meg az előbuggyanó emlékektől.
Gyere kislány, játszunk egyet. Térdelj le ide.
Tátsd ki a szád, gyerünk.
Rohadt kurva! Nem mondtam, hogy harapj is! Ha így állunk, rendben.
Fogak nélkül nem fogsz harapdálni.
Mély levegőt vettem, és kinyitottam a szemem.
- Egy szertartáshoz használták fel őt - kezdtem. - Egyszeri alkalomra szentelt templom volt. Mire megnézhettem a helyszínt, a rendőrök már feltakarítottak, csak néhány vérfolt látszott.
- Feltételezem, nem ezt a látványt emlegetted.
- Nem. Alig voltam ott egy-két perce, amikor hangot hallottam: női sikoly és egy férfi dörmögése. Aztán halványan derengeni kezdett Nadja alakja, amint meztelenül, négykézláb hátrál egy tagbaszakadt, feketébe öltözött alak elől - folytattam.
Istenem, az az iszonyatos félelem, ami a szemében tükröződött! Soha nem láttam ilyennek. Minden izma reszketett, a bőre falfehérre váltott, és a szeme...mintha már nem azt látná, amit megszokott. Mintha valami sokkal rosszabbat látna, mint ami valójában történik vele.
- Rubanovból akkor csak az ujjai végén lévő karomgyűrűket láttam, és az alkarnyi merevedését, ami a kabátja réséből ágaskodott.
Abbahagytam. Képtelen voltam folytatni, amint bevillant, ahogy a falhoz préseli Nadja fejét, kihúzza az összes fogát valami fogóval aztán tövig eltünteti a szájában a farkát. Igyekeztem szabadulni a látványtól, de egyre csak peregtek előttem a képek: amikor Nadja már félájult volt az oxigénhiánytól, a földre fektette őt, és szétfeszítve a lábait, belé hatolt véres nemi szervével. Kéjes hörgései még őszintébbek lettek Nadja nyüszítésétől. Az az állat nem elégedett meg a menyasszonyom méreteivel, addig erőltette, amíg szinte teljesen eltűnt benne. Egyre hevesebben döfködött, míg fel nem jutott a csúcsra. Aztán még egyszer, és még egyszer, és még egyszer, szűnni nem akaró merevedéssel. Amikor megunta ezt, hasára forditotta Nadját. Felfordult a gyomrom, ahogy láttam kiömleni belőle azt az irtózatos mennyiségű csomós, gőzölgő, véres ondót.
- Aztán megerőszakolta. Órákon keresztül.
Unalmas már ez a lyuk is.
Csinálok neked egy újat. Ide jó is lesz.
Ez az. Sikíts csak.
Nyeltem egy nagyot.
- Közben szimbólumokat vésett a bőrébe. Egyiket sem láttam még azelőtt - mondtam. Hirtelen bevillant, amikor megláttam a csizmáját. Éppen Nadja fölött térdelt, miközben egyre beljebb és beljebb préselte himtagját a végbelébe. Azt a krokodilbőr csizmát már láttam valahol, ugyanazzal a gyémántberakásos, kígyómintás aranysarkantyúval.
Alexej Rubanov? Ő nem ekkora termetű.
Nagyon régen láttad. Változhatott ennyit.
Igaz. Megtalállak Rubanov!
- A csizmáját később láttam, és egy az egyben Rubanové volt - mondtam hirtelen.
- Jó. Folytatsd - biztatott.
- Órákkal később Rubanov végzett a szexuális játékaival és belekezdett a rituálé előkészitésébe - folytattam. Nem voltam biztos benne, hogy sikerül végigmondanom. Már most is sírás szorította a torkomat. - Beadott valami injekciót Nadjának, aztán elővett egy fűrészt...és...és...Nem tudom folytatni. Képtelen vagyok rá.
Forró könnyek folytak végig az arcomon. Gregor megszoritotta a vállamat.
- Azért csak próbáld meg - bátorított. Szédültem, ahogy küzdöttem az emlékeimmel. Nem akartam felidézni őket. Nem akartam így látni Nadját. Meg akartam őrizni magamban olyannak, amilyen akkor volt, mikor elbúcsúztunk egymástól, és teljesen el akartam felejteni mindent, amit odalent láttam abban a szobában. Hiába küzdöttem. Az emlékeim egyre csak ostromoltak.
Vissza fogod még sírni az előző pár órát, hidd el nekem.
Azon leszek, hogy ne halj bele. Nyugi, ebben jó vagyok.
Nadja sikolya, ahogy a fűrész a csontjába mar. Rubanov elégedett kuncogása. Csont reccsenése. Sistergés, égett hús szaga. Aztán a következő lábszár. Sikoly, zokogás. A két combcsontot a két alkar követi, végül a felkar kerül sorra. Nadja végig eszméleténél marad. Rubanov türelmesen végigvárja azt az időszakot, amikor könnyen elájulhat.
Miért bírtad olyan sokáig, Nadja? Miért? Miért...
Zokogva a földre rogytam. Annyira rázott a sírás, hogy levegőt is alig kaptam.
- Lass...san feldara...bol...ta őt.
- Elég lesz - mondta Gregor.
Már késő volt. Valami elkezdődött bennem. Eltávolodtam a világtól, valahova mélyen magamba süllyedtem. Elvesztettem hétköznapi érzékelésemet, és újra peregni kezdett előttem ami ezután következett, mintha megint ott lennék. Minden részlet kiélesedett, olyannyira, hogy úgy tűnt, tényleg ott vagyok, gondolataim mégsem kalandoztak addig, hogy esetleg csináljak is valamit.
Nadjának már csak a torzója feküdt a földön. Lábait és karjait pedáns módon elrendezve mellé rakták. Alvadt vér borította majdnem az egész testét, bőre teljesen szétszabdalva. Csak a néha-néha felhangzó nyöszörgésből lehetett tudni, hogy él még. Rubanov mellette guggolt, kezében a fűrésszel.
Ügyes kislány voltál, Nadja. Nagyon ügyes. Kár, hogy mostmár nem leszel sokáig itt.
Ekkor meglepődtem, hiszen Nadja megszólalt. Olyan hangja volt, hogy soha nem ismertem volna fel, de ő beszélt.
Mikhail... Nem rám nézett, hanem Rubanovra. Furcsa.
Hülyeség, Mikhail! Nyilván hallucinál a fájdalomtól.
Tudom, hogy te vagy az.
Üdvözlöm Golabot.
Rubanov csak ennyit válaszolt, aztán Nadja mellei alá tette a fűrészt és eminens asztalos módjára munkához látott. Hamarosan ömlött a vér Nadja szájából, aztán rövid szürcsögés után nem hagyta el több hang a torkát.
Én teljesen kívülállóként szemléltem az egészet, amíg szépen levágta a fejét is, és arányosan elrendezte a darabokat a templom varázskörében. A beleket kihúzta, és bonyolult alakzatokat formált belőlük. A májat öt egyforma darabra vágta, és a pentagramma öt sarkára tette. A középen kifolyt maradék vért egészen a belső kör pereméig maszatolta. Aztán felállt és megfordult. Pontosan felém.
Egyenesen a szemembe nézett, én pedig teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy lát engem. Érdeklődve néztem, amikor eljutott a tudatomig, mit mondott Nadjának. "Üdvözlöm Golabot." Ezzel együtt belém hasított egy érzés, ami nem engedett. Erősen megragadott és rántott magával, vissza koszos odújába: a velem szemben álló alakhoz rémisztően sok közöm van. Fogalmam sem volt semmiről ezentúl, de ez olyan élesen rajzolódott ki előttem, hogy legszívesebben sikítottam volna.
Amikor megszólalt, nem a szájával tette. Szavai a fejemben visszhangzottak.
Testvér. Hátborzongató volt, ahogy félrebillentette a fejét. Valamiért olyan plusz jelentést adott a mondandójának, hogy az összes szőr felállt a hátamon. Még találkozunk.
Hirtelen a főszentélyben találtam magam a földön fekve. A tüdőm oxigénért kiáltott. Mély levegőt vettem, és végre kiszakadt belőlem az a sikoly. Már azt sem tudtam miért, de egyszerűen kellett. Úgy éreztem, anélkül itt és most megbolondulok.
Tibet, Kham tartománya
Buddhista kolostor
A templom belső körében egy ijesztően vékony férfi ült meditációs tartásban. Egyetlen fényforrás szolgált némi világossággal: egy kis fénygömb, ami a férfi feje felet lebegett néhány méterrel. Hosszabb szemlélődés után úgy tetszett, az alak bőre papirvékonyságú és átlátszó a teste. Valóban látni lehetett rajta keresztül az oltárt, ami előtt elhelyezkedett. Arca feszült koncentrációról árulkodott. Egész arcáról patakzott az izzadtság. Folyamatos, halk mormolás hallatszott felőle.
Domium, colane indetrum Mikhail Brodskij. Triemel tam sigul sontrem Serinus.
Arcizmai időnként keményen megrándultak, ritkábban öklendezni kezdett. Már órák óta ezt csinálta megállás nélkül, és úgy tűnt, még elég sokáig eltart. Újabb misztikus szavakat mormolt el az orra alatt, mire arckifejezése lágyulni kezdett, aztán hirtelen felpattantak a szemei.
- Ejnye-ejnye, hogy nem hagyod az embert dolgozni - csóválta a fejét mosolyogva, mintha csak egy pajkos gyermeket dorgálna az üres templomban. - A tiéd lett az utolsó szó, Liahkim de én értem el azt, amit akartam.
Halk kuncogással kísérve felállt, és mellmagasságba emelte a kezét, ujjakkal felfelé. A kis fénylő gömb lassan a mutatóujjára lebegett.
- Jobb lesz így neked, Mikhail. Nem szabad még megtudnod, hogy mit láttál valójában - mondta a levegőbe, aztán kifakult a templomból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése