Ivan Mihajlov naplója, Moszkva, 2003. március 10.

Szükségem van a számvetésre. Egy napló pont megfelel. Úgy, hogy senki sem találja, legalább papíron nem. A változó identitások és szerepek közt már alig emlékszem önmagamra, az emberre, aki voltam. Néha már a nevemet sem tudom, az alternatív személyiségeim összezavarodnak. Talán nem számít más, csak az, ami most van. A jelen, ami a múltamból áll össze. Itt van minden a bőrömbe vésve, aki tud olvasni a szimbólumokban, látja úgyis az egészet. Mégis, nem bízom már semmiben. Le akarom írni, hogy legalább én emlékezzek arra, ki voltam.
Odessza volt és meleg nyár. 34 éve. Megszülettem. Én, Mihail Alekszandrovics Jegorov. Apám hajóskapitány, anyám kurva. Nem szépítek. Anyám apám háza előtt hagyott, nem ismeretem, nem is baj. Apám se nevelt. Egy évben egy hónapot sem töltöttünk együtt. A többi a tengeren, én pedig a dajkára bízva. Aztán mégis jött egy asszony, és 7 éves koromban megszülte a húgomat, az egyetlen fontosat, Natasát. A vér összeköt, de a vér elválaszt. Már 12 éve éget és emészt a vérem. S ezen semmi sem segít.
Mindig menekültem. Először a banda, a nők – de inkább lányok – aztán Moszkva. Egyre keményebb tempó. Fiatalabb lányok, nagyobb fegyverek. Fekete autók. Egyre nagyobbak azok is. A főnök lánya és fia. Mindketten. A lány most kétgyermekes özvegyem. A fiú legdrágább halottam. Előttem esett darabokra, szó szerint. A vérében fürödtem, hogy én megússzam. Aztán menekülés Németországba, az őrület peremén, a családtól távol. Nem tudhatták, hogy élek. Végül szerencsére a zsernyákok kaptak el, valami nemzetközi csoport. Vissza Moszkvába. Köptem a fejesekről, s így lettem Ivan.
Menekültem tovább. Egyedül éltem. A vallásba menekültem, önostorozásba. Itt találtam meg magam. Az alapokat, ami nem változik. Tisztán és fényesen. Szükségem volt valamire, ami maradandó. Akit szerettem, elvesztettem. Halottak ők is, vagy számukra vagyok halott. Nem kell senki. Jobb lesz így. Nem tudom visszaadni, amit elvettem. Legalább nem veszek többet. Itt állok most. Megint újra kell kezdeni, megint menekülök. Megint egyedül vagyok.